Írásaim
Csak olyan dolgot érdemes csinálni, aminek semmi értelme!
Kétféle macskakő volt. A kisebbik okkersárga, sokszor úgy volt kirakva, ahogyan a napraforgó magjai sorakoznak. A másik – ebből volt több- ugyanolyan ébenfekete színű volt, mint a sorban lerakott kövek közé frissen kiöntött szurok, csak nem olyan fényes.
Ma szerencsém volt. Egy modern gumikerekes lovas kocsival érkeztem haza az iskolából. Nem ám a gyakoribb vasabroncsos szörnyen hangos, és kibírhatatlanul rázós kocsival. A felszállás sem volt egyszerű. Miután az iskola előtt nem volt hivatalos megállóhely, az ember kénytelen volt - a felnőttek gyakori intése ellenére - a mozgásban lévő járműre felszállni. Szerencsére volt a hátsó lenyitható palló alatt egy fellépő, és a legtöbb kocsi hátulján volt valami megmarkolni való. Voltak kudarcos felszállási kísérletek is, de ezek a leendő előnyökért való küzdelmek során nem szegték kedvemet. Egyes esetekben a lovak irányítója hangos nemtetszése miatt kellett csalódottan elhagyni a szép reményekre feljogosító járművet.
Kétoldalt a járdán magasra felhány hótorlaszok, közöttük hangtalanul suhan a lovas kocsi, csak a lovak patája hallatszik, ahogyan könnyedén átsiklik a néhány centiméteres frissen esett hórétegen, majd koppan a fekete grániton. Mindjárt odaérünk a házunk kapuja elé, fel kell készülni a leszállásra. Egy kissé felfelé, és hátrafelé irányuló apró szökellő mozdulattal egy időben el kell engedni a kocsi hátsó pallóját. Fontos, hogy a test súlypontja annyira legyen elöl, amennyit a kocsi által rám testált sebesség biztonságos felemésztése megkíván. Majd néhány könnyed futólépés után sima landolás következik.
De a mai napon a vékony hóréteg és a síkos macskakő kegyetlen együttállása némileg módosította a leszállási tervet. Egy művészi kivitelezés tekintetében kiértékelhetetlen szimpla leszúrt Rittbergert követően két kezemmel előre néhány arasznyit hason csúszva pontosan egy gőzölgő lócitrom kupac közvetlen közelében veszítem el mozgási energiám utolsó morzsáit. Micsoda időzítés! A ló ugyan néhány tizedmásodperccel előbb döntött saját maga megkönnyebbítésén, hat-nyolc méter előnye lévén potyautasára irányuló közvetlen bosszúja sikertelen maradt. Arra természetesen nem gondolhatott, hogy a leeső potyautasra helyezze el végtermékét, arra viszont mindenképpen volt esélye, hogy a levegőben magatehetetlen potyautas kikerülhetetlenül ráessen, ezzel napjának további részét kellemetlenül beárnyékolja.
Miután a kocsi használatával felgyorsítottam hazaérkezésemet, maradt némi időm, hogy kedvenc téli szórakozásomnak hódoljak. A töltény az utcán hever! A felhasználási igényhez képest korlátlan mennyiségben. Azonnal neki is állok a bemelegítéshez. A vízszintes szóródás beállítása viszonylag egyszerű. A sarki villanyoszlopra leadott néhány dobás elegendő. A függőleges szóródás beállításához nehezebb alkalmas célpontot találni. Jobb híján, a szemközti járdán felhalmozott kupac teteje, esetleg finomításkor a szemközti ház alagsora feletti kicsiny beugró síkja. Azért csak finomításkor, mert az alul felül elhelyezkedő ablakok némileg zavarják a műveletet.
Persze más dolog az, amikor az ablakot direkt célozza az ember. Ennek külön tudománya van. Az ehhez szükséges hógolyó állag elkészítésének receptjét természetesen nem adom meg. Úgyszintén nem adok tájékoztatást a hógolyó indulósebességével, és röppályájával kapcsolatos paraméterekről. Ezen adatok nélkül teljes sikertelenségre, vagy – szívós alkat esetén - hosszú kudarcokkal teli próbálkozásokra van kárhoztatva, aki megpróbálja létrehozni a kellő távolságban lévő ablakon azt a csodálatos majdnem teljesen kerek közepén kissé kicsúcsosodó hókupacot. Bizonyára mindenki látott már ablakon szétporladt száraz hógolyótól eredő találatot. Vagy túlságos nedvesség okán csak kis részben ablakon maradt hógolyóból szomorúan csörgedező vékony patakocskát. Nemkülönben a sebesség és röppálya nem megfelelő megválasztása esetén betört ablakot. Ugye ismerős?
De most nem ablakokat veszek célba. Egy ősi ösztön hajt. Nem emlékszem, hogy bárki is ilyen tanácsot adott volna: a lányokat meg kell hógolyózni! Talán egyszer apám mondott valami hasonlót. A nemi felvilágosításom gyakorlatilag ennyiből állt. „Verjek rá a lányok fenekére!” Lehet, hogy neki bejött?
Hamarosan készen állok parancsoló ösztöneim kielégítésére, amely miatt a formába hozás ilyen precíz végrehajtása szükségeltetik. Az utca szélessége éppen megfelel, több szempontból is. Bármilyen nagy rutinnal is rendelkezem a hógolyó eldobásában, a távolság megenged némi bizonytalanságot a találatot illetően. Ez a kihívási oldal. A mások talán még fontosabb. Esetleges veszély esetén – amire eddig nem volt példa, de fő az óvatosság – megfelelő nagyságú egérút szükséges, dicstelen visszavonulásom esetére. Míg a sikeresen végrehajtott műveletnek szenvedő alanyai reakciói szolgáltatják a habot a tortán.
Minden megy is, mint a karikacsapás. Legtöbbjük szó nélkül meggyorsítja lépteit. Néhányan sikoltoznak, mások átkiabálnak néhány keresetlen szót. Ilyenkor megfordul a fejemben, hogy át kéne értékelni az alapfeltevést, de hamar elhessegetem. Nagyobb méretű egyedek esetén bevetem azt a trükköt, hogy a találat pillanatában elfordulok, nyugodt léptekkel elindulok, mintegy imitálva, hogy nekem nem lehet semmi közöm az esethez. Hátránya, hogy nem látom, hogyan reagálnak az apró csínytevésre.
A kivételes egyed éppen előtűnik az egyik hatalmas kupac mögül. Jó célpontnak ígérkezik. Lány! Minden stimmel, máris röpül a nagy műgonddal erre a célra elkészített hógolyó. A találattal nem vagyok teljesen elégedett, de alapjában véve rosszat sem lehet róla mondani. A télikabát hajtókája mellett mintegy a szíve fölött keletkezett a csúcsos kis kupac. Lehetett volna rosszabb is. Fejen találja, esetleg leesik a sapkája. ( Azért arcra soha nem céloztam, talán lehet bennem valami lovagi vér?). A találat mikéntje egyáltalán nem indokolja a lavinaszerűen beinduló eseményeket.
Felém fordul „megállj” csatakiáltással, és félreérthetetlen mozdulatot tesz üldözésem megkezdésére vonatkozóan. Én természetesen nem veszem szó szerint bejelentését, gyorsan megpróbálom felmérni helyzetemet, és optimális megoldást keresek. A feldühödött némber biztos lehet a dolgában, ha egyáltalán üldözőbe akar venni. A szembeszállást elvetem. A házunk kapuja felé – ahol rövid időn belül felszívódhattam volna - sajnos el van zárva a menekülés útja. Nincs más lehetőség: futóversenyre nevezek be. Van némi előnyöm, hátha eljutok a térig, aztán ott találok valami lehetőséget a lány átverésére.
Mikor odaérünk a tér sarkára, már a nyakamban érzem a leheletét. Hirtelen egy hegyesszögű kanyarral bevágok a térre, amivel remélem, hogy néhány tizedmásodpercre lerázom, és valami csoda történik. Valóban csoda történik! Utolér!
Elkapja a grabancomat. Most látom, hogy egy fejjel magasabb. Zöldes szeme van és szőke haja. Fejben megadom magam, érzéketlen üzemmódra váltok, essünk túl az ilyenkor gyakori szóbeli feddésen.
De nem ez történik. Ugyanazzal az erőteljes mozdulattal, amivel elkapott fejjel előre mélyen belenyom a hatalmas hókupacba, miközben azt sziszegi felém „nesze”. Ami pedig még meggyőzőbb, ott is tart fogva. Kicsit megmozgatom a fejemet, hogy kitágítsam a fejem által létrehozott üreget, így levegőhöz jutok. A hónak nincs rossz szaga. Kicsit piszkos ugyan, de így legalább nem mondhatják, hogy mutatványommal én koszoltam be.
Néhány szemtanú elmondása szerint egy rúgkapáló, riadtan ordítozó gyereket láttak, de én az ilyen szóbeszédnek nem hiszek.
Jellemző higgadtságomra, hogy a távozó némbert válaszra sem méltatom. Majd pont ilyen erőszakos alakokkal fogok kikezdeni. Másodszor is…
2010.08.29